TSK · Jónás 2:6

Mert tûz lobban fel haragomban és leég a Seol fenekéig; megemészti a földet és gyümölcsét, és felgyújtja a hegyek alapjait.

Megváltotta lelkemet a sírba szállástól, és egész valóm a világosságot nézi.

Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.

Hozzád kiáltok, Uram! Az én Uramnak irgalmáért könyörgök!

Csodálatos dolgokat szólasz nékünk a te igazságodban, idvességünknek Istene; e föld minden szélének és a messze tengernek bizodalma;

Vízáradattal, mint egy ruhával borítottad be azt, a hegyek felett is vizek állottak vala.

Siess, hallgass meg engem Uram! Elfogyatkozik az én lelkem. Ne rejtsd el orczádat elõlem, hogy ne legyek hasonló a sírba szállókhoz.

Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserûség, és Te szeretettel kivontad lelkemet a pusztulásnak vermébõl, mert hátad mögé vetetted minden bûneimet!

Megáll és méregeti a földet, pillant és megrendíti a népeket, az örökkévaló hegyek szétporlanak, elsüllyednek az örökkévaló halmok; az õ ösvényei örökkévalók!

Mint a második zsoltárban is meg van írva: Én Fiam vagy te; ma nemzettelek én téged.