TSK · 5 Mózes 2:7

És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz.

És vete Izsák azon a földön, és lett néki abban az esztendõben száz annyia, mert megáldá õt az Úr.

Látá pedig az õ ura, hogy az Úr van õ vele, és hogy valamit cselekszik, az Úr mindent szerencséssé tesz az õ kezében:

Az Izráel fiai pedig negyven esztendõn át evék a Mánt, míg lakó földre jutának; Mánt evének mind addig, míg a Kanaán földének határához jutának.

És monda Isten Bálámnak: Ne menj el õ velök, ne átkozd meg azt a népet, mert áldott az.

A te ruházatod le nem kopott rólad, sem a te lábad meg nem dagadott immár negyven esztendõtõl fogva.

Mindamellett is vezérlettelek titeket a pusztában negyven esztendeig; nem koptak le a ti ruháitok rólatok, és a te sarud sem kopott le lábadról.

De õ jól tudja az én utamat. Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.

Gyûlölöm a hazug hiúságok híveit, és az Úrban bízom én.

Menj el, és kiálts Jeruzsálem füleibe, mondván: Ezt mondja az Úr: Emlékezem reád gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére, a mikor követtél engem a pusztában, a [még] be nem vetett földön.

És én hoztalak fel Égyiptom földérõl, és negyven esztendeig én hordoztalak a pusztában titeket, hogy bírjátok az Emoreusok földét.

Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem õket, és követnek engem: