TSK · Példabeszédek 18:14

Akkor felkele Jób, megszaggatá köntösét, megberetválá a fejét, és a földre esék és leborula.

Mert a Mindenható nyilai vannak én bennem, a melyeknek mérge emészti az én lelkemet, és az Istennek rettentései ostromolnak engem.

Ha istentelen vagyok, jaj nékem; ha igaz vagyok, sem emelem föl fejemet, eltelve gyalázattal, de tekints nyomorúságomra!

Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt.

Hadd mondjam Istennek, az én kõszálamnak: Miért felejtkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom ellenség háborgatása miatt?

Az én szívem reszket bennem, és a halál félelmei körülvettek engem.

De én hozzád rimánkodom, Uram, és jó reggel elédbe jut az én imádságom:

Meggyógyítja a megtört szívûeket, és bekötözi sebeiket.

A vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélek pedig megszáraztja a csontokat.

Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk a háborúságokban is, tudván, hogy a háborúság békességes tûrést nemz,

Mert a mi dicsekedésünk ez, lelkiismeretünk bizonysága, hogy isteni õszinteséggel és tisztasággal, nem testi bölcseséggel, hanem Isten kegyelmével forgolódtunk a világon, kiváltképen pedig ti köztetek.

És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erõm erõtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erõtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.

A melyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között,